Egy történet az internet hihetetlen erejéről

írta: Szilassi Andrea

Az elmúlt két évtized alatt számos olyan esetre emlékszem, amely alátámasztja, hogy a világháló segítségével nagy dolgokra vagyunk képesek. Ezekből elevenítek fel egy különleges történetet most. 16 éve kezdődött, de most, 2020 májusban is van aktualitása.

Előzményként meg kell jegyezzem, hogy a 2000-es évek elejétől a munkahelyemen, egy városi könyvtárban részt vettem számítógépes tanfolyamok tartásában. 40 feletti emberek, zömmel nyugdíjasok voltak tanfolyami hallgatóink. Erről az időszakról részletesebben írtam a Híd a digitális szakadékon át című tanulmányomban. A sok-sok tanfolyam számos élményt adott, és ez idő alatt nagyszerű embereket ismerhettem meg.

Plesóczki Pálné Zsófiáról a kép 2018 decemberében készült egy könyvtári tanfolyamon. Fotó: Szilassi Andrea

Az eredményesség érdekében törekedtem minél érdekesebb, színesebb feladatok kitalálására, hogy ezzel is ösztönözzem tanfolyami hallgatóim. A résztvevők számára készített oktatóanyag és feladatgyűjtemény szerkesztésénél egyik kiemelt témánk volt: megismertetni a külföldön élő magyarok életét. Betekintést nyerni honlapjaikból, online sajtójukból életükbe: ünnepeikbe, mindennapjaiba, képet kapni gondjaikról, örömeikről. Nagyon jó címtárak álltak rendelkezésre ehhez a http://kulfoldimagyaroldalak.lap.hu és a http://magyarsag.lap.hu oldalakon.

Visszatérve a feladatgyűjtemény szerkesztéséhez, körülbelül 2004-ben így akadtam rá egy brazíliai fiatalok által szerkesztett lapra, a Szóvalra. A honlap ajánlószövegéből kiderült, hogy a 80-as években néhány évig egyetemista fiatalok szerkesztették, adták ki ezt a folyóiratot. Ők már Brazíliában születtek.

A honlap, ahol rátaláltam, elérhetővé tett néhány régi címlapot. Könnyezve olvastam az első lapszám szívbemarkoló szerkesztőségi üzenetét. Mélyen meghatott gyönyörű nyelvezete és üzenete: elementáris vágy a magyar szó életben tartására és közvetítésére az idegen közegben. Akkor értettem meg valójában, mit jelent az egyébként többször hallott írástudók felelőssége kifejezés. Megdöbbentett, hogyan lehetséges nem anyanyelvi környezetben felnőve ilyen gyönyörű magyarsággal beszélni? Olyan hatást tett rám, hogy készítettem egy feladatot ehhez a cikkhez a tanfolyami feladatgyűjteményembe.

Aztán egy idő múlva eltűnt az internetről minden az újsággal kapcsolatban. Pedig egyre jobban érdekelt, vajon mi lett velük? Ha abbahagyták, miért tették? Talán anyagi gondok, vagy érdektelen fogadtatás, esetleg megszűnt a motiváció? Asszimilálódtak teljesen a brazil társadalomba? Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy vajon mi lett a szerkesztőség tagjaival, hogyan alakult életük később? A címlapon mindössze ennyi információ állt a kutatáshoz: Saõ Paulo, 1981. április 10. – a 2004-es évben jártunk akkor. Aláírásként pusztán a Szerkesztőség megjelölés. Mivel képfájlként ismerhettem meg szövegét, nem segítettek a keresők sem.

Aztán 2006-ban jött egy ötlet, amely hozzásegített a titok megfejtéséhez.

Megkerestem a világhálón hazánk brazíliai nagykövetségét. Saõ Paulóban is működött konzulátus. Írtam egy levelet a nagykövetnek, amelyben bemutatkoztam és megfogalmaztam, miért is szeretném megtudni, mi lett az egykori szerkesztőségi tagokkal. A levélhez mellékeltem azt a bizonyos címlapot. Egy hét múlva megérkezett a válasz egy konzulátusi alkamazottól, aki szintén benne volt az egykori szerkesztőségben. Fenyvesi Ágnes megosztotta velem életének fontosabb eseményeit, és megírta társainak a nevét, elérhetőségét. Másnap újabb örömteli esemény történt: egyikük, Gyuricza Gábor telefonon is megkeresett. Ő brazil-magyar állampolgár, de akkor már huzamosabb ideje Magyarországon élt, ugyanis “visszidált” az anyaországba.

Református templom Saõ Paulo-ban

Ezt követően elektronikus levélben megkerestem Szabó Lászlót, aki Gábor mellett az utolsó számig részt vett a szerkesztőség munkájában. Küldött számomra olyan dokumentumokat, amelyekből kirajzolódott a lap és a szerkesztőség története, és egyben a brazíliai magyarság élete. Tanulmánya erről ide kattintva megismerhető. Megtudtam, hogy az a megkapó fogalmazás (lásd fenti ábra) az akkori főszerkesztő, Reisch György evangélikus lelkész, költő műve, aki azóta Magyarországon él. Kapcsolatba kerültem még a szerkesztőségi tagok közül Hársi Ernővel és Tényi Gyulával. Reisch György egyébként itt született hazánkban, tehát itthon tanulta meg ilyen szépen az anyanyelvét. Mindenesetre társai is mélyen hittek a szép gondolatok igazságában, ha időt, energiát, pénzt nem kímélve ilyen feladatokat vállaltak tanulmányaik mellett.

Szabó László egyetemi tanulmányai és a Szóval folyóirat szerkesztése után építészmérnök lett, később egyetemi tanár. E munkái mellett műfordításai jelentek meg Kosztolányitól, Máraitól. Filmet rendezett a kint élő Hamza D. Ákos rendező tiszteletére, forgatókönyveket fordított – ezekben a filmekben édesapja, Szilassy László is játszott egykor. Írt publicisztikákat különböző lapokba portugál és magyar nyelven. Utolsó nagy vállalkozása egy 1956-os magyar forradalomról szóló könyv megírása volt. Sajnos Szabó László (Ladislao Szabo) fiatalon elhunyt 2007-ben.

 

És a történet folytatódott…

Gyuricza Gábor elhatározta, hogy elhozza Brazíliából Laci bekötött lapszámait, amennyiben özvegye odaadja. 2007 őszén ez megtörtént. Miután megkapta, átadta nekem. Megbeszéltük ugyanis, hogy digitalizálom a teljes anyagot. Ezek a több mint 25 évvel ezelőtti cikkek igazi kincset jelentettek számomra! Metszetet adtak a nyolcvanas évek brazíliai magyarságának és a dél-amerikai diaszpórának életéről, továbbá betekintést nyújtottak az óhaza és a nagyvilág akkori eseményeibe. Megismerhető volt lapjairól, milyen módon szövetkeztek nagyszerű emberek annak érdekében, hogy a kint született magyar származású gyermekek is megismerjék szüleik anyanyelvét, kultúráját, ugyanakkor ez kettős identitásuk brazillal egyenragú részévé váljon.

Emlékeztetőül: Akkor, amikor a Szóvalt írták, a ’80-as évek első felében, még nem volt internet a háztartásokban, a szocialista országok táborába tartozott Magyarország Kádár János vezetésével; vasfüggöny volt Európában a határokon; hallgatás övezte a kisebbségbe szorult nemzetiségek problémáit az egész szovjet táboron belül.

S hogy miért volt fontos még számomra ez a munka? 2007-2009 között a Pécsi Tudományegyetemen tanultam. Szakdolgozatom témájának ezt választottam. Kutattam az íróasztalom mellől, az internet segítségével a brazíliai magyarok után, sok argentin forrást is felhasználva. Leveleztem sok emberrel ennek okán, néhányukkal máig tartom a kapcsolatot. 2009-ben megírt szakdolgozatom címe: Ábel a holtágban – A brazíliai magyarság identitásőrző törekvései és a Szóval című folyóirat. Ennek egy rövidebb változata megtalálható e honlapon, a tanulmányaim között. Ez egy évkönyv számára készült. Még akkor elkészült a lap digitalizálása, amelyet lemezen a dolgozathoz mellékeltem.

Hát ilyen érdekes, kalandos és messzire nyúló, máig ható történet kerekedett a számítógépes tanfolyam feladatgyűjteményének szerkesztése közben.

Nemrégiben bekerült az OSZK Elektronikus Periodika Archívumába, ezzel nyilvánosan elérhetővé vált a Szóval négy évfolyama.. Elérhető itt.

Hozzászólás